Jelen néhány sorom nem a sírjunk még egyet kategóriában kiírt, a társadalmi nemek egyenlőtlenségéről szóló nyilvános tetszelgések versenyére készült. Nem, ez a néhány sor egyfajta felszólítás a nőknek. Felszólítás, hogy – kimondott véleményükkel is – bátran/bátrabban kapcsolódjanak be a politikai élet őket és családjaikat érintő döntéseinek a véleményezésébe. Abba a néha végeláthatatlan hosszúságú folyamatba, amiben a társadalom életének minőségét érintő alapvető kérdésekről határoznak.
Szokatlan a felvetés? Szeretném, ha az lenne.
Társadalmunkban a többségünk csak csendes távfutója azoknak a folyamatoknak, amiket számunkra valahol meghatároznak. A nő- és anyák napi rendezvényeken persze szívesen neveznek minket az élet megkerülhetetlen alapköveinek, mégis hátrányban vagyunk a legtöbb területen. Tegyük fel magunknak a kérdést: ki tud ezen változtatni? Én azt felelem, hogy mi. Mi magunk, mi, a nők. Hogy hogyan? Úgy, hogy összefogunk, úgy, hogy egymást támogatjuk, úgy, hogy tudunk egymásról.
Mi mindannyian a női kéz láthatatlan pecsétjének birtokosai vagyunk. Ebből származik a családiasra és bensőségesre változtatott otthon, minden jól vasalt férfi ing. Mi vagyunk a mosolyfenntartók, a rendfenntartók, a szeretetet hősugárzói, és ki tudja még hányféle láthatatlan pecsétnek az őrzői. Saját megbecsültségünk értékét is csak úgy tudjuk emelni, ha nagyobb arányban vagyunk jelen ott, ahol a mi és családjaink jövőjéről határoznak.
És hogy mit akarok én ebben a körforgásban? Nos, a válaszom nagyon egyszerű. Kitartó munkával elérni, hogy az állandóan sorban álló életünk változzon. A változásokat pedig ne csak a valóságtól elrugaszkodott döntéshozók hozzák meg, hanem, az Önök segítségével, a láthatatlan kéz pecsétjének a birtokosai is.
Dolgozzunk együtt! Mert minden változáshoz nő kell!
Janits Erzsébet
